Nincs, és nem is lehet megállás

Így ünnepeltük tavaly a megyei bajnokság megnyerését

Vissza az NB III-ba, majd onnan is feljebb kell lépni

„Valakinek nyernie kell, valakinek meg veszíte-nie. Ne küzdjetek ezzel. Csak próbáljatok meg egyre jobbak lenni.”

Egy méltán híres, 2015 szep­temberében 90 éves korában elhunyt amerikai baseballjátékos, Yogi Berra, hivatalos nevén Lawrence Peter Berra hagyta örökül a sport szerelmeseinek, – legyenek azok edzések százaival készülő ifjú titánok, vagy a küzdelemben már aktív játékosok, – ezt a néhány, egyszerűnek tűnő fent idézett gondolatot. Az Egyesült Államok Elnöki Szabadságérdemrendjével is kitüntetett sportlegenda „testamentum ízű” mondata kiket és mikor érintett meg, azt nem tudhatjuk, de, hogy minket, a vecsési labdarúgásért szeretve aggódókat telibe talált, ahhoz nem férhet kétség. Hiszen látjuk mi azt jól, hogy valakinek nyernie kell, és ha már így van, valakinek „illik” veszíteni is. Csak hát ez valaki, ez a vesztes valaki, most éppen mi vagyunk. „Ne küzdjetek ezzel” – hangzik a már idézett jótanács, mint, ahogy mi magunk is könnyen beláthatjuk, az önmarcangoló, okokat firtató kutakodás a jövő, az újrakezdés energiáit rágja, emészti, egyenesen a semmi felé tartva. Mostanra talán – edzők, játékosok, felelős vezetők, de még a szurkolók is – tudják, vagy erős sejtéseik lehetnek, mi az, amin sürgősen változtatni kell, és mi az, ami továbbra is megőrzendő erősségünk lehet. Csak a nyugodt, következetes és szigorú szakmai követelményeket szem előtt tartott építkezés oszlathatja el a kételkedők aggodalmait és hozhatja el azt a mámoros örömet, amit az elmúlt év nyarán, azon a felejthetetlen június 15-ei napon, az NB III-ba feljutott csapatunk tagjai és a hajrázó közönség átélhetett.

És, hogy mindez nem lehetetlen, azt az elmúlt évek, évtizedek gondosan megőrzött statisztikái mondatják velünk, hiszen azelőtt is került a vecsési labdarúgás ilyen olyan mélypontra, de mindig hősiesen felküzdötte magát az elvesztett szintre és gyakran még onnan is tovább lépett. Hogy reményeink nem alaptalanok, azt a „nagy elődök” – teljesség igénye nélkül való – tanulságos példái igazolják: 1967-ben focistáink a Pest megye I. osztály 1. helyén végeztek, megelőzve Nagykőröst, Vácot, Érdet, és 30 mérkőzésből 21 győzelemmel feljutottak az NB III.-ba, ahonnan 1969-ben a tabella első helyéről az NB II-be léphettek. Itt nem sikerült megkapaszkodni, és 1971 nyarától megindult a lejtmenet. A csillagok állása továbbra sem kedvezett csapatunknak, Pest megyei I. és II. osztály bajnokságaiban bukdácsoltunk hosszú évekig.

Az igazán markáns áttörést már a 21. század hozta el, amikor is 2001-ben Pest megye I. osztály első helyezettjeként az NB III-ban, mint egy elfelejtett rokon, sokak csodálkozására, de megjelentünk, és két éven át, aprólékos kitartó munkával, 2004-től hosszú esztendőkre az NB II volt az otthonunk. Jól kivehető, a hullámvölgyek soha nem szegték a fociért tenni akarók kedvét, persze mondhatjuk: más világ volt ez akkor. Valamiféle családiasság lengte körül az egykori csapatokat, meccseket, drukkereket. A 60-as évek fordulója ugyan régen volt, de mint kiragadott példa, szépen illusztrálja, hogy semmi sem lehetetlen. Pest megye I. osztályából focistáink az NB II-ig küzdték fel magukat. Akik emlékeznek ezekre az időkre, jól tudják, milyen is volt az a bizonyos „hőskorszak”. Hétről hétre 2-3 ezer néző előtt kergették a sokunkat megbabonázó bőrlabdát. Feleségek százai igyekeztek azon, hogy időben elkészüljön az arany karikákkal párolgó húsleves, a kötelező vasárnapi rántott hússal együtt, hiszen a délutáni mérkőzésekre sokszor az egész család ellátogatott. A pálya bejáratánál önkéntesek adományokat gyűjtöttek a fukarnak sohasem mondható drukkerembertől, hogy a győztes mérkőzés után, az akkoriban közkedvelt, és „Loksinak” becézett étteremben forró hangulatú vendégségben részesüljenek a „mi fiaink”. A mérkőzés hevében, ha megsérült valaki, Lakos doktor úr, a köztiszteletben álló fogorvos rohant be a tizenhatos felé alkalmi eszközökkel jól kiegészített orvosi táskájával, hogy egy felrúgott Trasszer Lajost, vagy egy combját fájlaló Kalász Józsefet atyai gyengédségtől kísérve, tökéletesen ellásson. Egy-egy hálóban landoló labda olyan örömujjongást váltott ki ezrek torkából, hogy a moziból már jól ismert Gyula bácsi is, ki tökmagot, a gyerekeknek meg stolverket árult, derekára rögzített kis boltjáról tekintetét a hangorkánt kiváltó eseményre irányította. Az öltözőbe vonuló győztes csapatot a keménymagnak számító lelkesítő közönség szeretetgyűrűje vette körül. Mindenki tudta, hogy a munkájuk mellett kemény heti edzéseket látogató játékosok nem csak magukért, de a nézőkért és Vecsés hírnevéért is küzdöttek. Mondhatják most néhányan: talán túl messzire néztünk vissza, talán túlzottan elmerültünk apró részletekben, felidézve mesének tűnő, de igaz napokat. Mindezt tettük azért, mert sokan, a régi lelátók ezres nézői seregének hitével valljuk, a régi dicsőség igenis visszahozható.

Végezetül álljon itt Scott Jurek, a most 45 éves világhírű ultramaraton-futó, akár nekünk is szóló üzenete: „Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és jó stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.”

Képek és szöveg: Fekete József