Dr. Hehl István térdsebész kollégánk, az egynapos sebészet alapító tagja mind-annyiunk számára megdöbbentő hirtelenséggel 2018. május 10-én elhunyt.
Az alábbiakban közreadjuk dr. Horváth János búcsúbeszédét.
„Drága Pityu barátom!
Nekem jutott az a megtisztelő, ám végtelenül fájdalmas feladat, hogy emlékeinkből kötözzek koszorút számodra.
Emlékszel… 45 évvel ezelőtt találkoztunk először, együtt kezdtük az egyetemet és az egyetemi futballt. Rögtön barátok lettünk, hamar kiderült azonos értékítéletünk, hasonló terveink és vágyaink.
Emlékszel… Együtt dolgoztunk a Bosnyák téren hajnalban a piacon, éjszaka a postán, együtt voltunk vagont kirakni a Józsefvárosban.
Emlékszel…gyönyörű futballsikereinkre, amikor olyan csapatokat is legyőztünk, akik sokkal-sokkal jobbak voltak papíron nálunk. Rengeteget küzdöttünk, sok itt jelenlevő barátunkkal egymásért, egy csapatért, álmainkért.
Emlékszel…az együtt töltött estékre, hajnalokra, érzelmes éjszakákra, a nagybetűs ÉLET szeretetére?
Közben azért az egyetemet is elvégeztük, és amikor a Sportkórházba szerettünk volna kerülni a sportsebészetre, azt mondtad, amit én sosem felejtettem el, Janikám, ha én egyszer oda bekerülök, olyan munkát végzek majd, hogy nélkülözhetetlen leszek. Mi hárman az ifjú Titánok, ti tán majd megmutatjátok, milyen dolgosak vagytok. Sokat, jókedvűen, vállvetve dolgoztunk mestereink óvó felügyelete mellett.
Te lettél a női kézilabda-válogatott orvosa – irigyeltelek, mert nekem labdasport helyett az evezős válogatott jutott.
És hogy ne legyek szomorú, nekem adtad az első igazi teremkézilabda kék adidas cipődet- nyersgumi talppal, hogy majd így jobban mennek a teremfocik. És sorolhatnám napestig, hogy emlékszel…, emlékszel…, emlékszel, mert minden egymáshoz kötött minket!
Aztán útjaink másfelé vittek, de soha el nem váltunk, barátságunk örök maradt.
Nézd, mennyien jöttek el búcsúzni tőled, lelkedet újból megölelni, mert nagyon jó ember voltál, és egy jó barátot nem enged el utolsó útjára egyedül az ember.
És most mikor búcsúzunk, úgy érezzük, egy rész belőlünk is meghalt a szerettünkkel együtt. Az én szívem is fáj, torkom elszorul, mikor a legjobb a barátomtól búcsúzom, de hitem szerint búcsú nem vet véget a szeretetnek, a kapcsolatnak, ami az egymást szerető emberek között működik.
Minket, embereket a hitünk működtet, az segít át nehézségeken, az segít felállni botlásaink után. Mindegy, miben hiszünk: Istenben, önmagunkban, a társunkban, a barátokban vagy a munkánkban – hit nélkül nem tudunk létezni. Te hittél a jóság erejében, igazi melegszívű társ, apa, barát és orvos voltál egy személyben. Hittél az őszinteségben, a megbocsátásban, a humor gyógyító erejében, hitted, hogy kitartással, következetes, kitartó, szorgalmas munkával jobbá teszed ezt a világot. És jobbá, teljesebbé is tetted, imádott feleséged, gyerekeid életén keresztül, a barátaid életén keresztül és számtalan meggyógyított beteged háláján keresztül. Mert belőled mindig a jó sugárzott.
Nem feledhetem, mikor közös utazásaink alkalmával, de sokszor hallottam, mert ha kerestek, a telefont mindig felvetted, igen, emlékszem önre, 5 éve a bal térdét operáltam, igen és most ismét megsérült, külföldön vagyok, de hívja a … és már diktáltad is a telefonszámot.
És az új felnőttkori barátokkal,akiket megfogott őszinteséged, nyíltságod, szereteted, önzetlenséged, tett kirándulásaink, eleinte itthon ősszel, tavasszal egy-egy hosszú hétvége, aztán szűkebb majd tágabb környezetünk meglátogatása, nyaralásaink, síeléseink, megannyi fényképalbumot, apró festett képet, csecsebecse emléket hagytak ránk.
De sajnos sorsod kapuja itt a földön most becsukódott és nagyon nehéz elviselni a bennünk szunnyadó fel-fel törő érzelmeinket. Egy barátunk pár sora álljon itt: Mindenért kár, amin nincs, Egy tincs, mely nem hull homlokodba Mikor kedvesen nevetsz, Lehetsz okos, erős, gazdag Az csak annyi, ami VAN.
Hirtelen, nagyon hirtelen hagytál el minket, de bennem él, hogy utolsó kirándulásunk alkalmával milyen boldogan mesélted, hogy Balázs fiad tanácsára egykori mestereddel, mesterünkkel, milyen jól sikerült megbeszélned az évek óta téged, és talán őt is feszítő problémákat, és hogy megkönnyebbültél, és hogy volt ehhez bátorságod, és mennyire megbékéltél!
Pityukám! Nem mentél te messzire, csak ide a csillagok közé. Onnan nézel le ránk, és talán nem is érted, mit teszünk és miért, mert ott már nincs ideát és odaát, nincs honnan és hova, tér és idő, fény és árnyék. Nincsenek kérdések sem, vagy csak a kérdések bennünk tolulnak fel: miért? Miért, s-miért? De tudjuk, hogy a szeretet, a szerelem, öröm, remény, barátság, tisztesség, őszinteség, bizalom, amikben te mindig hittél, megmarad köztünk; és bármikor eljöhetsz, hisz el tán sosem mentél!
Mert nekünk nem kell fényképet kiraknunk, hogy lássunk, érezzünk. Te benne leszel mindennapjainkban, mondatainkban, gondolatainkban, öleléseinkben, minden érzésünkben.
Mert nem alszik ki szívünkben a láng, amit a sors vagy a Mindenható pici mécsesként mindannyiunk szívében gyújtott.
Pityukám! Búcsúzom, búcsúzunk, találkozunk az égi tenisz- és focipályákon, és ahogy te szoktad emlegetni az én kaporszakállú Istenem kísérjen távoli utadon.
És még egy vers kedvenc íródtól,
Fekete Istvántól:
…az idő múlhat,
a szépség és a jóság,
a szeretet és az igazság
nem múlik el az évszázadokkal,
nem múlik el az emberekkel,
hanem örökös,
mint a testetlen valóság,
s ezekből annyit kap Mindenki,
amennyit megérdemel.
Azt hiszem te sokat érdemeltél! Ölellek, ölelünk drága Pityukám!”
