A Krisztus-hívők egységéért meghirdetett imahetet az idén január 21. és 28. között tartották.
Ez évben a Karib-térség keresztényei állították össze az imahét imafüzetét. Az ima-hét igéje: „Jobbod, Uram, dicső az erőtől”. (2 Móz/Kiv. 15,6)
A 4. összejövetel az evangélikus templomban volt. Itt Frics Zoltán rk. állandó diakónus, plébániavezető hirdette az igét. A gyönyörű új templomban itt is kiemelt helyen láthattuk a Bibliát a láncokkal, mert a Biblia ma is a megszabadítás és a vigasztalás forrása. A „házigazda” Heinemann Ildikó lelkésznő bevezetőjében utalt tegnap esti elmélkedésére, melyben érzékelte: mennyire óvja, védi temploma tisztaságát, még egy meggondolatlan lábnyomtól is. Hitelessége külön megerősítést kapott, amikor tapasztalhattuk a ragyogóan tiszta, makulátlan új templom szépségét. S ha Isten kőből épült hajlékát így féltjük, a Szentlélek Isten élőtemplomát, az embert, mennyire kellene óvnunk minden külső támadás ellen, akár mástól, akár esetleg tőlünk indulna ez ki. Mert Szent Pál, amikor kijelentette: „Testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…” – nem folytatta azzal, hogy kivéve, ha az tehetetlen idős, ha fogyatékos, ha mocskos vagy elhanyagolt, ha még az anyaméhben fejlődik – nincs kivétel! Istennek terve van minden emberrel!
Frics Zoltán a 34. zsoltár 1-14. ereseit olvasta fel és magyarázta el a mai téma szempontjából. Az imahét 4. napjára ezt a zsoltárt jelölték ki az imaszöveg összeállítói. „Kerestem az Urat – mondja Dávid a zsoltárban – kimentett engem minden bajtól.” Ezért „ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül.”
A Bibliából Dávid király és Saul példájával támasztotta alá mondanivalóját, majd saját életéből is a bizalom fontosságát hangsúlyozta. Annak ellenére, hogy bűnösök vagyunk, az Isten szeret és meghív az üdvösségre.
Eredeti ötlettel cédulát osztott ki, mely lelkiismert-vizsgálatra késztetett: ha már nem okoz számomra is szenvedést a másik ember szenvedése, seb van a szívemen, melyet be kell gyógyítani: Jézusom segíts újra szeretni őt! És a kis cédulán volt egy letéphető rész ezzel a szöveggel: „Legyen békesség köztünk!” s ezt a részt át lehetett adni annak a testvérnek, akivel békülni szeretnénk. A lelkésznő záró imájában összefoglalta az imasorozat lényegét, majd a templom énekkara gyönyörű énekkel zárta az estét.
A másnapi, 5. összejövetel a Halmi-telepen, a Szent Erzsébet kápolnában volt. Az elmélkedést ismét Heinemann Ildikó vezette. Témája: A jerikói vak esete. A történetet, most csak egész vázlatosan ismertetném, hogy a továbbiak érthetőek legyenek. Jézus tanítóútja végén Jeruzsálem felé tart. Nagy tömeg követi. Mielőtt Jeruzsálembe érne
– ahol vállalja értünk a szenvedést, a kereszthalált –
Jerikóban az út mentén egy kolduló vak kéreget az út szélén. Miután megtudta, hogy a Názáreti Jézust követi a nagy tömeg, ezt kiáltotta: „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam”. A tömeg csitította, de ő annál erősebben kiáltott. Jézus meghallván a kiáltó embert, a körülötte állókhoz fordult: vezessék hozzám… Jézus nem utasítja el…
A lelkésznő e történetből indul ki úgy, hogy bekapcsolta a híveket. A történetnek 3 szereplője van: a vak, a tömeg és Jézus. Jézust ugye nem választhatjuk, de a kettő közül ki-ki válassza azt, akivel azonosulni tudna.
A vak: nem tartották teljes értékű embernek, mai szóval csöves, jött-ment, büdös, beteg ember, sőt valószínűleg bűnös ember is, mert úgy hitték, hogy vagy ő vagy szülei vétkeztek, amiért Isten vaksággal büntette.
A tömeg: követik ugyan Jézust, de vannak köztük, akik a szenzációt, a látványosságot keresik (nagyünnepeken megjelennek a templomban, mint egy szórakoztató programon), és vannak, akik jól érzik magukat Jézus közelében. Jó Jézushoz tartozni! És e közösség tagjának lenni is jó, egy zárt, védett közösségben jó tudni magunkat. De mi történik a következőkben? A tömeg próbálja csitítani a kiáltozó vakot, ne zavarja se Jézust, se őket, akik Jézust akarják hallani. Ez az ember nem odavaló, talán piszkos, bűzös, nyomorék, nem illik a képbe.
Jézus segíteni akar neki, megkérdezi a vakot, mit kívánsz? Uram, hogy lássak. A csoda azonnal megtörténik…. A vak meggyógyult, de nem hazamegy, hanem követi Jézust. És más csoda is történhetett, mert a tömeg már nem érezte büdösnek – és bűnösnek – a vakot, hanem együtt ment Jézus után a vakkal. Testvérként.
De gondoljunk a saját életünkre. Ha belép a templomba egy idegen, aki talán nem tudja, hogy mikor illik letérdelni, mikor felállni, mikor mit kellene válaszolni, esetleg hangoskodik is, sőt „nem odaillő” a ruházata, vagy látszik róla, hogy az aluljáróban tölti az éjszakáit… Nem azon vagyunk, hogy kikísérjük? Nem Jézushoz akarjuk vezetni, hanem féltjük tőle az Urat. A „vak”, az idegen legyen minél távolabb, nem tartozik közénk, akik Jézust követni akarjuk. Jobb esetben „csak” megbotránkozunk?
Pedig Jézus a történetben így szólt a mellette állókhoz: Vezessétek hozzám azt az embert. A vak tudta, hogy vak. Tudta ki Jézus, Dávid fia és azt is, hogy gyógyulást várhat tőle. Nem is csalódott! A tömeg – lehetünk mi is! – Ugye nem vagyunk vakok? De ha nem vesszük észre azokat, akik Jézust keresik, akik Jézushoz akarnak menni, sőt, nem próbáljuk odavezetni őket (pedig Jézus szava hozzánk is szól: hozzátok ide!), ha ezeket nem vesszük észre, mert úgy gondoljuk: mi látunk, mi Jézushoz tartozunk, jól érezzük magunkat, akkor bizony erősen tévedünk, mert lelkileg vakok vagyunk és nem is vagyunk olyan közel Jézushoz… Óriási a küldetésünk és felelősségünk!
Ha nem akarjuk észrevenni a különféle rabságban, „vakságban” szenvedő embert, vakok vagyunk, de Jézus bennünket is látóvá tesz – ha akarjuk –, hogy hozzávihessük a „vakot”.
Kérlek Uram, szabadíts meg láncaimtól! Szükségem van rád! Add, hogy lássak! Ámen.
Kép és szöveg: Nagy István Elek
