Előző lapszámunkban már beszámoltunk róla, hogy a Vecsés-Kertekalja vasútállomás több mint száz éve átadott jegyeladó és várótermét elkezdték bontani.
A munkálatok folytatódtak, s az ódon épület azóta egy üresen kongó térnek adta át a helyét.
Persze a modern szellem csalóka sugallatával mondhatnánk: már régóta árván álldogált, kopottas külsejével csak zavarta tekintetünket. Pedig némi mesteri bravúr segítségével, a példás alapossággal felújított Czifra csárdát szem előtt tartva, azon most még kézzel fogható épülete lehetett volna városunknak, mely múltunk egy apró, de számunkra annál fontosabb emlékét őrizte. Még a falak is valami kegyelemféléről suttogtak az utóbbi években, de az ítélet kimondatott…
S, aki abban az időben arra járt, mintha csak az orosz avantgard, a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakának megelevenedett képeibe csöppent volna: a heroikusan küzdő ember, a szikár forma, a színek és harsány kontúrok egyvelegét láthatta. Az évszázados múlt feltárta rejtett titkait. Egy, talán még a kezdet kezdetén elhelyezett ládában az 50-60-as évek szolgálati feljegyzéseinek töredékeire bukkantunk. „A kiutalványozott ellátmány összegének átvételét elismerem” – hirdette egy 1921-ből fennmaradt elsárgult cédula. A második világháború sem kímélhette e védtelen helyszínt. A bontás során, néhány ciril betűkkel feliratozott gerenda is előkerült, melyek feltehetően a harcok elcsitulta utáni helyreállításról tanúskodnak. De ne csak a tárgyakat vegyük sorra, hiszen a 108 éves múlt során jónéhány állomásfőnök szolgált itt, a virágos kertecskékkel díszített állomáson, fogadva és indítva a komótosan szusszanó gőzmozdony szerelvényeit.
Egy ilyen, 1971 júniusában íródott, Fekete Gizella tollából ránk maradt kedves nyári történet ismételt közreadásával tisztelgünk most mindazon régi vasutasok előtt, akik becsületes munkájukkal, segítőkész emberségükkel, a most végleg eltűnő épülettel együtt e kicsiny állomás bizony feledhetetlen emlékét nyújtották.
Megbocsátottak…
A Vecsés-Kertekalja vasútállomásra tengerentúli messzi útjáról megérkezett egy kedves fecskepár. Hangos csiviteléssel röpködték körbe-körbe a kisállomás épületét, beköszöntek a váróterembe, a bakterházba.
„Mi bajod van, páros fecske, hogy sírva szállsz az ereszre?”– így zengte a költő, és tovább így, hogy „Megvan még az ősi fészek, mit bántani tudod, vétek”.
Hát itt nincs meg az ősi fészek. A terasz felett, a mennyezeten nyíló padlás vasajtójára rakták tavaly tavasszal, fiókákat költöttek benne. Különösen örül nekik, védte, istápolta a több mint húsz éve ott szolgáló Vargyas István. Szolgálati időn túl is vigyázta, le ne verje valaki. Mert történt már ilyen…
És eljött a szeptember. A költözés láza már látszott a madarakon. Búcsúzkodva csapongtak ide-oda. Aztán történt valami…Leltározó bizottság érkezett. A padlás is sorra került. Nincs irgalom! Nem lehet irgalom.
– A padlásajtó zárjára rakott fecskefészket le kellett verni – mondja Vargyas István.
– Én magam tettem. Alig tudtam leverni, nemcsak azért, mert alaposan meg volt építve, hanem mert úgy röpködtek körül, hogy belejajdult a szívem. Még két hétig „méltatlankodtak”. A szomszéd fecskepár adott otthont számukra. Azt hittem soha többé nem jönnek vissza… És most itt vannak. Vagy húsz helyen próbáltak fészket rakni és közben mindig visszaszálltak a régi fészekhez. Végül az egyik sarokban vertek új tanyát.
– Megbocsátottak – mondja Vargyas István.
Képek és szöveg; Fekete József
