Hol terem a magyar vitéz? – III.

A Nagy Háború időszakában a növekvő ellátási igényekkel fellépő front szükséglete és a gyorsan romló hátországi életviszonyok állították nehezen megoldható kihívás elé a mindenkori magyar kormányt.

Ezt csak tetézte az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamai (Ausztria és Magyarország), illetve az egyes országokhoz tartozó etnikai, gazdasági és történelmi okokból elkülöníthető részek (pl. Csehország, Horvátország) közötti „belső tehermegosztás” ellentmondásossága. Nagyapáink, apáink emlékei szerint a Véderő Főparancsnokság sohasem félte a legnehezebb frontszakaszokon a magyar vért hullatni, miközben a közös hadsereg élelmezése is szinte csak Magyarországra hárult. A katonáknál a hiányos és alacsony fejadagok, a ruházat hiánya, a papírtalpú bakancs és a hibázó lőszerkiszabás, otthon az általános élelmiszerhiány, a jegyrendszer megbízhatatlansága, a gyorsan terjedő feketepiac, a falusi létet mérgező rekvirálás okozott növekvő elégedetlenséget.

A háború alatt egy közjogi és egy közgazdasági természetű kérdés uralta a hazai közéletet: a választójog, illetve a földkérdés.

A nemzet vérét és verejtékét emésztő háború példás katonái a jövőben – a Nagy Háború lezárultával – nem zárhatók ki sem a magyar nemzet sorsának intézéséből (választójog), sem megélhetési alapok nélküli nincstelenként a nemzetgazdaság későbbi gyarapodásából. 1918-ban az 1. számú néptörvény cenzustól mentes titkos és általános választójogot biztosított, majd a Tanácsköztársaság bukása után megszülető 1919/5985. ME. rendelet több évre előremutatóan adott titkos választási lehetőséget, egykamarás parlamenttel, de állampolgársági előírásokhoz kapcsolódóan. Az egyik cél – a választásra jogosultak körének bővítése – közvetlenül a Nagy Háború után tehát megvalósult.

De hol a vérrel kiérdemelt föld? Kapnak-e tartós és hosszútávon előremutató megélhetési biztonságot a legvitézebbek?

1920-ban megszületett a 6650 ME. rendelet a vitézi telekről, amelynek első szakasza az alábbiakról szól: „ 1.§.

A magyar állam védelmében kitűnt fedhetetlen honfiak részére a haza el nem múló hálája jeléül ingatlanok adományozhatók akképpen, hogy az adományozott ingatlanokhoz meghatározott közszolgálatok teljesítésének kötelezettsége fűződik és az ingatlan a jelen rendeletben meghatározott különleges jogi minőséget nyeri. Az ilyen ingatlan neve: vitézi telek.”

A vitézi telkek döntően önkéntes adományozás útján keletkeztek, nem voltak megterhelhetők, és jellemzően egyenesági elsőszülött fiúgyermek irányába örökítődtek. Vitézi telket kaphattak olyanok, akik a vitézi címet kiérdemelték és akik azért folyamodtak. Ily módon teremtődött meg a napjainkig jogfolytonos Vitézi Rend egykori gazdasági alapja.

Mai történelmi tudatunkban gyenge az egykori vitézek emlékezete. Nem is csoda, hiszen a kommunista rendszer agymosása elfelejtendőnek, „forradalmi hagyományainkkal” ellentétesnek, sőt egyfajta „Horthy-csatlósnak” ítélte őket. De a négy évtizedes feledés homálya a rendszerváltást követően eloszlott, s újfent megnyílt az esély arra, hogy a vitéz legfőbb sajátossága ismét a maga nagyszerűségében jelenjen meg: a VITÉZ címet vitézi tettekkel lehetett kiérdemelni.

III. osztályú Vaskoronarend hadidíszítménnyel és kardokkal

Gál István vecsési vitézeket bemutató nagyszerű könyve összesen 27 vecsési illetékességű vitézről számol be. Mindannyian hősi tettek véghez vivői voltak.

S bár a harctéri érdemek az események gyors lefolyása miatt nem mindig kerültek rögzítésre, s a felettes szervek meglehetősen szűkmarkúan mérték az elismerést, mégis a vitézi tett előbb-utóbb utat tört az elismerésért. A „szépen dekorált” vecsésiek közül két személyt emelnénk ki:

A legmagasabb tiszti kitűntetést kapta: vitéz topolylucskai és kü­ke­mezei Bánó Lehel huszár­ez­re­des, aki kiérdemelte a III. osztályú Vaskoronarendet.

Ő egyébként számos egyéb kitűntetés (III. osztályú Katonai Érdemkereszt, Ezüst Sigmum Landis és a Porosz vaskereszt) tulajdonosa is volt, és 1936–1940. között Vecsés Nagyközség bírájaként tevékenykedett.

IV. Károly – Arany Vitézségi Érem

A legmagasabb legénységi kitűntetést kapta: vitéz Zelei György honvéd (egyébként a vecsési Vitézsoron lakott), aki kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet, a budapesti 1. honvéd gyalogezred  katonájaként. (Mindkét kitüntetett katonára Gál István könyve hívta fel a figyelmemet.)

Egyébként a vitézi cím kérelméhez és eredményes elbírálásához az előbbi két kitűntetés – nemzethűség bizonyításával együtt – elégségesnek bizonyult. Legtöbbször olyan legénységi állományú katonák, illetve tiszthelyettesek kérelmezték, akik az alábbi kitüntetéssor birtokosai voltak: I. oszt. Ezüst Vitézségi Érem („Nagyezüst”), II. oszt. Ezüst Vitézségi Érem („Kisezüst”), Bronz Vitézségi Érem, Sebesülési Érem, Károly Csapatkereszt.

A Vitézek száz éve a Hazáért és a Királyért harcoltak, sokszor a legnehezebb körülmények között – vitézül.

Emléküket magyar hazafiként őrizzük meg!

Csuhaj V. Imre