Adalékok a magyarországi sporttörténelemhez
Most, hogy a világ sportért rajongó milliói kedvükre borzonghatnak, legyen az már-már alig kontrolálható öröm, vagy még kevésbé kordában tartható bánat, bizton állíthatjuk, a foci még mindig az a sport, az a mitikus játék, mely kontinenseken átnyúlva, a történelem gyászos fejezeteire is rácáfolva mutatja, a küzdelem legyen bár szikár, a győzelem, mint kegyelmet nem ismerő cél, a játék lehet az a valami, ami mégiscsak – amúgy „békésen” – összeköthet bennünket.
Merthogy ez a gigantikus egymásnak feszülés, együtt örülés, vagy ha úgy tetszik őrülés, egymás ellen és egymásért való küzdés elérkezett hozzánk ismét, mégpedig az oroszországi labdarúgó-világbajnokság képében. Tizenegy város 12 helyszínén folyik az ádáz küzdelem (június 14-én kezdődött), melyből ez alkalommal hazánk válogatottja,– mondjuk ki őszintén: nagyon nagy fájdalmunkra –, de kimaradt. Ha már így jártunk, más kiút nem lévén, üssük fel vigaszunk reményeként futballtörténelmünk fényesebb, vagy érdekességeket rejtő lapjait, melyek számunkra most is, mint mindig, tán egy eljövendő csoda tükörképei lehetnek. Az 1953. november 25-én a Wembley stadionban történtekről talán senkinek nem kell beszámolnunk, hiszen az Aranycsapat 6-3-as győzelme az angolok felett olyan messzire elvitte Magyarország hírnevét, hogy amikor a 80-as évek derekán e sorok írója Bali szigetén egy teraszos rizsföldekkel szegélyezett picinyke halászfalu lakóinak érdeklődésére elárulta, hogy hazája „Hungary”, egy szalmakalapja alatt megbúvó, addig hallgatag aggastyán, merítőhálóinak kötözgetését hirtelen abbahagyva, gyermekesen felcsillanó szemekkel, makulátlan pontossággal kezdte felsorolni: Puskás, Grosics, Hidegkuti, Czibor és így tovább mind a 11, számunkra világhírnevet hozó nevet. Csak néhány év telt el, és az UEFA által először rendeztek labdarúgó Európa-bajnokságot, melyet az akkori Szovjetunió csapata nyert meg, 2-1-re legyőzve a jugoszlávokat a párizsi döntőben. Ennek az első Európa-bajnokságnak a selejtező mérkőzéseit, már két évvel korábban elkezdték játszani, és mint később látni fogjuk, Vecsés neve is felbukkan a magyar labdarúgás korábbi hírnevén, immár csorbát ejtő események sorában.
Mi is történt? 1958. szept. 28-án Szovjetunió és hazánk válogatottja mérkőzött a moszkvai Luzsnyiki Stadion több mint 100 ezer nézője előtt. Göröcs becsületgólja ellenére 3-1-re kikaptunk. A visszavágót a következő év szeptember 27-én játszották, közel 80 ezer néző előtt a Népstadionban. Nem volt szerencsénk, Vojnov góljával 0-1-es vereséget könyvelhettünk el, így a bajnokságtól is el kellett búcsúznunk. Ez utóbbi mérkőzéssel kapcsolatban, eddig soha és sehol nem publikált eseményre bukkantunk egy véletlen folytán. Idősebb Fekete József újságíró, Vecsés labdarúgás-történetének több évtizedet átölelő krónikása egy kis verseskötet, stílszerűen Puskin: Jevgenyij Anyegin belső címlapjára a következő bejegyzést tette: „1959. szept. 26-án a Szovjetunió válogatott csapata Vecsésre látogatott és megtekintette a Tolna-Pest megye mérkőzést. Ott írta alá nevét Jasin és Igor Nettó, a két válogatott játékos”. Tehát az akkoriban szokásos megyei válogatott egyik mérkőzését nézte meg a következő évben Európa-bajnokságot nyert szovjet válogatott, nyilvánvalóan valamiféle „relaxációs kikapcsolódás” céljából érkezve, a szíves vendégszeretetéről már akkor is messze földön híres községünkbe.
A pihenés, a felhőtlen kikapcsolódás Vecsésen olyan jól sikerült, hogy másnap a Népstadionból győztesként távozhattak a vidék frissítő erejét is magukénak tudó orosz játékosok.1959-ben a mi községi csapatunk VECSÉSI MTK néven a Pest megyei I. osztály bajnoki eredményét tekintve a 6. helyen végzett, megelőzve Monort, Pécelt, Péterit és Gyömrőt.
Képek és szöveg: Fekete József
