Évforduló, forradalom és gyásznap

1917. A Nagy Október Szocialista Forradalom. A NOSZF, amit november 7-én ünnepeltettek velünk.

Ez már a skizofrénia kezdete. Volt-e egyáltalán? Nem volt, mert nem volt rá szükség! 1917 februárjában győzedelmeskedett a polgári forradalom, a cárt száműzték és megalakult Kerenszkij polgári kormánya. Ezen az október-novemberi napon egy bolsevik puccs volt, ami mindenkit elpusztított a hatalom megszerzése útjából. Az végképp hazugság, hogy a cári államot döntötték meg, mert az már nem volt. Ettől még – bolsevik-jakobinus szokás, hogy szeretjük a vérfürdőt – lemészárolták a cári családot, aztán a két kontinensnyi országot. Gondoljunk az ukrán genocídiumra, ahol 5-7 millió ember – gyerek, felnőtt, öreg – halt éhen vagy lőtték le, ha szökni próbált az NKVD gyűrűjéből.  Sztálin nem bízott senkiben, és azt is tudta, hogy nincs gazdaságosabb, mint az olcsó munkaerő. Sorra nyíltak a GULAG-táborok a megbízhatatlanok millióiból. A háborúba katona is kellett. 1943-tól a rabokból 971 ezer főt soroztak be a Vörös Hadseregbe.

Szolzsenyicin, aki végigharcolta a háborút Berlin elestéig, egy levélben leírja a barátjának, hogy mindenütt mást tapasztalt, mint amit a SZU-ban az emberek fejébe vernek. A levél kitudódott, 11 év GULAG-rabság lett a jutalma. 1970-ben megírta a GULAG-könyvét, amiért a szovjet hatalom kiutasította a SZU-ból. A könyvben leírja, hogy kb. 50 millió embert hurcoltak a SZU négyezer (!) lágerébe, ahol közel a felük elpusztult csak a háborút követő években. A háború után a megszállt területekről embermilliókat vittek a táborokba, ahol ugyanez volt az arány. Mégis a legnagyobb létszám a táborokban az 1950-53-as években volt, amikor a más országbeli foglyok javát már hazaengedték. Akkor kikkel teltek meg a táborok? A SZU népeivel és főként a háborút végigharcoló katonákkal, akikben Sztálin nem bízott, mert azok „látták a kapitalista valóságot” az elfoglalt területeken. Hivatalosan 1960-ban számolták fel a GULAG rendszerét, de a politikai foglyok „pszihuska” táborba (elmegyógyintézetbe) zárása megmaradt. Az utolsó tábort, a Perm36 számút 1987-ben szüntették meg.

Napjaink ünnepe volt október 23.

Az ember sokszor belefárad az ünnepi beszédeket hallva, amelyben a lényeg elsikkadhat: mitől robbant ki?

Az okokat a magam részéről messzebb, de az előzőekhez kapcsolódóan keresem. Nem akarok visszautalni az 1919-es Tanácsköztársaság véres élményeire, amelyet az 1920-as trianoni trauma tetézett, de ezek mélyen beleivódtak a magyar nemzettudatba. A gondolatot inkább onnan indítanám, hogy 1920-tól a nemzet építkezésbe, önvédelembe kezd a kereszténység, az erkölcs és a nemzet szentháromsága mentén. Jön a háború, előbb a német megszállás, majd az orosz megszállás. De azt minden ember látta és tudta, hogy amíg a szovjet ideért, addig mindene megvolt.

Nem tudom érzik-e, hogy miért történhetett meg október 23-a?

Amikor a szovjet ideért, minden elveszett! Rablás, pusztítás, nők tömeges megbecstelenítése, százezrek elhurcolása, kitelepítések, lakosságcsere, újabb országcsonkítás, majd a Rákosi-féle rendszerváltás következett.

Államosítottak. Törvénybe iktatták, hogy az intézményi helyzetet államosítással kell megoldani. A gyárostól a fűszeresig megtiltották a tulajnak, hogy a sajátjába bemenjen, mert az már nem az övé. Nem az övé!

Közben a foglyok jöttek vissza a SZU-ból, a szovjet paradicsomból, de kussolniuk kellett, mert újabb megtorlás érhette családjukat.

A kommunista rendszerváltásban nem volt emberség. Akit ellenségnek gondoltak, azt kiiktatták. „Te csak szám vagy!” – ordították a füledbe, miközben a vesédet verték. A megbízhatatlanokat internálták, vagyonukat elrabolták.

Nem tudom érzik-e, hogy miért történhetett meg október 23-a?

Aki mindezt túlélte és megmaradhatott családi fészkében, annak a TSZ rémével kellett szembenéznie. Gondoljanak bele: túléli a háborút, fele családját kitelepítik vagy internálják egy táborba, és utána jön egy csőcselékfi és azt mondja, hogy amit eddig verejtékedből és szorgalmadból összegyűjtöttél az holnaptól nem a tied! Nincs föld, nincs állat, nincs traktor, lovaskocsi, semmi.

Nem én állítom, hanem Berecz János, a késő-Kádár-korszak ideológusa. Egy könyvében azt írja, szembeállítva és elhatárolva magukat Rákosiéktól, hogy 1948–1953 között 1 millió 300 ezer büntetőeljárás volt!

Nem tudom érzik-e, hogy miért történhetett meg október 23-a?

És eljutottunk napjaink másik, még mindig nem megfelelő éthosszal átélt napjához, ami gyásznap a javából.  Gondoljanak bele, hogy mi lehetett volna ebből az országból, ha győz a forradalom?! Igen, de ott van november 4-e a hazaárulás és a nemzetvesztés napja. Sokaknak, Kádár népének, a nemzetet elutasítóknak, ez ugyanúgy a megváltás napja, mint április 4-e. De a tisztességes többségnek ez a nap a nemzet jövőjének megrablását jelenti. Magyar ember lelke belefájdul abba, hogy hová juthattunk volna…? Helyette, ekkor kezdtünk el a szocialista tábor legvidámabb barakkja lenni, és azokat kellett a legjobban üldözni, akiknek közük volt ’56-hoz. Micsoda skizofrénia! Őket üldözzük: akasztás, börtön, kirekesztés, mert rettegünk az ismétlődésétől, és ezért inkább eladósítjuk az országot és lehetővé tesszük, hogy az emberek iszonyú önkizsákmányolással, de többre juthassanak, mint a többi szocialista ország lakói. A legvidámabb barakk lettünk, irigyelt az egész szoci tábor, és közben elsők lettünk alkoholizmusban, válásban, abortuszban és öngyilkosságban.  Ez is az örökség.  Csak ne azok adjanak tanácsot, akik mindezeknek szellemi és erkölcsi örökösei!

Szalontai János