Valamikor az 1980-as évek közepén, a Balt Orienten történt, hogy az előttünk lévő kocsiból fene nagy jókedv hallatszott.
Átnézve a szomszédba, tapasztalhattam, hogy egy hatalmas termetű, szemüveges, mély, bariton hangú, vidám ember énekel és szórakoztatja a kocsi utasait. Látszott, hogy művészember.
Jóval később, itt, Vecsésen tőle tudtam meg, hogy akkor érkezett haza testvérétől Kanadából, ahol az ottani magyarok vendéglátását is élvezte.
Mester József, a kolozsvári magyar opera magánénekese már nyugalmazott művészként telepedett le Vecsésen a ’90-es évek elején. Az Erdélyi Kör megalakulása után sokszor találkoztunk, és művészi nyugtalansága sohasem hagyta békében. Székely keménységével azt mondta, hogy ebből az alkalomból be kell mutatni a János Vitézt. Eredeti, kolozsvári partitúrájával együtt. És ez valóra is vált 2000 nyarán, a Millennium évében. A Magyar Operaházzal is kiváló kapcsolatai voltak, ahonnan megkaptuk a János Vitéz teljes jelmeztárát. A huszárok csizmáit maga Novák Tata, a Honvéd Művészegyüttes vezetője adta kölcsön. Ám a díszletek hiányoztak. Saska István, Márkus Ferenc és Németh László vecsési asztalosok segítettek megoldásában, és ha valami hiányzott, azt Szabolcsi Hubertné oldotta meg.
Persze egy dalműben fontosnak mutatkozik a zene, az ének és a szereplő is. Mester József zsenialitása abban volt, hogy minden posztra talált zsenit. Karmesterként megnyerte az ügynek Takács Krisztiánt, aki a próbáknál zongorán kísérte az énekeseket. János Vitézként először Daróczi Tamást, majd Laczó Andrást, az Operaház művészeit láthattuk. Laczó azóta tiszteletbeli vecsési lett, hiszen számos ünnepséget vagy bált gazdagít fellépésével. Juliska vecsési volt, Halász Veronika személyében. Csodálatos, valódi Juliska lett. A francia királynő szerepében Mahó Andreát hallhattuk, aki azóta a világ számos nagy színpadának ünnepelt csillaga lett.
Bagó, a falusi fiú, a jóbarát a világ zeneirodalmának egyik legszebb dalát birtokolja, az „Egy rózsaszál”-t, amitől az ember szíve és szeme nem marad érzéketlenül. Dócs Péter zseniális volt a szerepben, nem véletlenül nyert később Simándy Emlékversenyt. A szerepben láthattuk Kónya Lajost, Bukarest és Kolozsvár ünnepelt csillagát, aki később a Grazi Opera magánénekese lett és a Pro Kultúra Hungarica kitüntetés tulajdonosa. Róla és Józsi bácsiról két történet ide kívánkozik. 1980-as évek közepe, Kolozsvár. Öten ülnek a főtér egyik sörözőjében. Mulatnak, énekelnek – persze magyar hazafias dalokat is. Az egyik fiatal művészpalánta aggódva mondja: – Józsi bácsi, azok a románok nagyon gyűlölködve néznek ránk. Nehogy baj legyen.
– Aztán hányan vannak? – Vannak vagy tizenketten… – Hát annyi kell is… – és folyt a magyarnóta tovább.
A másik eset itt, Vecsésen történt. A János Vitéz előadása előtt együtt vacsoráztunk a Gyertyafény étteremben. Kettejük rengeteg közös története valami eufórikus vidámságot kölcsönzött az estének, és a finom bor éneklésre serkentő ereje ezt még csak fokozta. Jóska bácsi dalolni kezdett, Lajos csatlakozott. Én sietve elnézést kértem a tulajtól, aki azt mondta: „Csak nyugodtan énekeljenek a művészurak.” Akár hiszik, akár nem: megmozdultak a csillárok és az étkezővendégek tapsoltak. Felejthetetlen volt.
Még a zenéről pár sort, mert dalműnél ez sem mellékes. Először arra gondoltunk, hogy a vecsési fúvósok kísérik az előadásokat. A zenedarab fúvósokra való adaptálására egy híres soroksári zenészdinasztia tagja vállalkozott, amelyet a mi fúvósaink adtak volna elő. Ám, ahogy telt az idő, úgy látszott, hogy ebből semmi sem lesz. Végül a Sinfonietta Hungarica zenekar mentette meg az előadást. Támogatást az akkori Művelődési Bizottság elnöke – ma a város polgármestere – biztosította keretéből.
Végezetül, érdemes összegezni, mi is az írás lényege.
Ha végiggondoljuk, akkor ezernyi dologra lelhetünk. A legfontosabb: a szeretetbeli összefogás mindent legyűrhet és megoldhat. Azután: szunnyadó tehetségek indulhatnak el a világot jelentő deszkákra. Piciny példa: ebből a társaságból született három, ma is ünnepelt énekegyüttes: a Labdarózsa Népdalkör, a Balla Péter Népdalkör és a Concerto Harmónia Énekkar. És ők, az örömszerzők tudják csak igazán, hogy ennek művelése számukra milyen nagy öröm. Pedig ők is civil szervezetek, de nincs norvég és egyéb civil támogatás, csak a saját erszényük, az önkormányzat és a gazdaság egy-két önzetlen mecénása.
Persze kellenek megszállottak is. Mester József, akit a történelem vihara ide vetett. Rövid idő alatt vetett, de az aratást már nem várhatta be. A 2002-es országgyűlési választás eredményét nem tudta a szervezete feldolgozni. Infarktus vitte el, pedig még mi mindent alkothatott volna!
A János Vitéz bemutatóján a régi Művelődési Ház terme zsúfolásig megtelt, óriási siker volt!
Az előadás szükségességéről a műsorfüzetbe ezt írtam akkor: „A magyar államiság, a kereszténység felvétele millenniumának, és Vecsés község újratelepítése évfordulójának tiszteletére, valamint a több évtizedes, kiváló vecsési amatőr színjátszás felelevenítésének és megújulásának szándékára.”
Hogy ebből mi valósult meg? Ezt mindenki maga döntheti el.
Szalontai János
